Elmegyek. Igen, egyszer elmegyek. Elhagyom az álomvilágot és felébredek. Érzem. Mert nem tarthat örökké a semmi. Az után kell, hogy legyen valami. Mert nincs olyan, hogy nincs. Messze, messze fellegekbe s azután a reális képzeletbe. Rideg az én valóságom, nem kell. Holnap már más leszek, felnövök, és nem fogsz hiányozni te gaz valóság. Mert felnőttként álmodik a legtöbbet az ember. Olyan álmokat, amik nagyok, de képesek elérni az embert. Mert nem nekünk kell nyújtózkodni érte, hanem ők jönnek hozzánk. … Na, ennyit a művészi vénámról. Egyébként ömlesztve és zanzásítva a mai napomról csak annyit, hogy leforráztam magam –csak egy picit fájt -, kimostam a Snoopy-s mamuszomat – ez már döfi-, gépeztem –naná, most is ezt teszem-, és sok-sok puszit nyomtam anyum arcára –de csak titokban, mert „ó, én már nagy vagyok”.